most

mint az apró hópihék, szállnak szívemre a gondok...
az elején még könnyen elfújom...
de ahogy gyűlnek, egyre nehezednek rám...
megfulladok!

Kiskoromból fennmaradt emlék ez a zene is...
Meddig kerestem...
Köszönöm Ádám! :)

Mindig mély érzelmeket kelt bennem, de érdekes mód, nem mindig leszek szomorú tőle...

Álmaim gömbje

Álmaim gömbje

Miért lesz valaki szerelmes?
Nem tudom!
Egy másiknak adja a szívét egy napon,
S nem kér cserébe semmit,
Csak az övét.
Csak, hogy együtt tölthessenek
Boldog perceket,
Melyek szívükben örökké megmaradnak.

A szíved gyönyörű!
Virág!
De számomra az egész világ!
Féltve vigyázom, mert
Legfontosabb nekem…
Az egész életem odaadnám
Érte, ha kellene,
Megszakadna szívem, ha baj érné!

A boldogságtól felhők közt szárnyal
A lelkem!
Szíved által boldogságra leltem!
Egész testem minden sejtje
Érted remeg
Csak téged szeretlek
Más után nem vágyom!
A végtelen boldogságom megtalálom benned!

De hírtelen valami rossz
Történt!
Szívembe hasítva tőrként!
Álmaim mesés gömbje
Darabokra törött
Általuk táplált szívem
Sorvadni látszik…
Nincs kétség! Ebbe belehalok!

Kétségbe esve csak választ
Keresek,
De csak egyre mélyebb gödrökbe esek!
Távolodsz tőlem, hiába kapaszkodom
Kétségbeesve beléd.
Hiába szólítalak, s kérlek,
Várj még!
Kegyetlen szótlansággal fordítasz hátat.

A te szíved gyönyörű!
Virág!
De számomra az egész világ!
Nem látlak már, nem is
Tudok felőled…
Így távolból emlékként
Taposod szívem.
Halott porrá zúzod kegyetlen hiányoddal.

Utolsó pillantásával szívem
Választ keres,
Szertefoszlott, tündöklő múltjába les,
Reménykedve kap az emlékfoszlány
Után, de csak a porba hull
S sosem érti meg
Miért történt mindez?
Hová lett boldogsága?

Az utolsó könnycsepp
Érted kiált!
Szerető szívem miért érdemelt halált?
Hová lett a boldogság oly hírtelen?
És miért lett oda?
Szerettél, vagy csak mesés álom volt?
Már nem kérdez, hisz
Porrá tört, s emlékét talán elmossa a jövő…


2008.08.01. Horváth Dánielnek

„A boldogság miért lesz oda?
Hová lesz a mesés csoda?
Miért hal meg szívem újra és újra,
Amikor rád gondolok…”

Mikulás gyár

Hosztesz munkát kaptam a Plazában a Mikulás gyárban.
A minap megjelent egy bácsi és az egyik lánynak elmesélte a következő történetet:
Ő Szent Imre, és már az apja is Szent Imre volt.
Az ő barátnője Oroszlán Szonja.
Madonna akaja magának a magyar koronát, de Dávid Ibolya nem adja oda neki.
Ha a Fidesz kerül hatalomra, akkor ők is akarják maguknak a koronát, de Dávid I. senkinek nem adja oda!
Amúgy a bátyja Svájcban lakik, de nem ismeri meg őt, úgyhogy a bátyja egy köcsög...

Aztán a mi Drága Patrikunknak ( :P ) is előadta a történetet kicsit másképp:

Ő Szent Imre, ahogy az apja is volt.
Nemsoká lesz az esküvője Oroszlán Szonjával akinek am. a kutyáját is ismeri, Madonna is ott lesz az esküvőn, de Patrik nem mert ő addigra már meg fog halni mert jön a világvége.
A koronás sztori már kb ugyanaz volt.

Hát igencsak jót nevettünk a történeten :)
Drága Patrik jobbulást :)
Neked ajánlom a képeket :)

Vékony, Hosszú, Határozatlan…

Vékony, Hosszú, Határozatlan…

Tudom, én kértem…

Tudom, hogy nem akartál bántani…

Én faggattalak, mégis fáj…

Már kezdtem elhinni, hogy legalább kívül rendben vagyok.

Kezdtem magam szépnek látni…

De most minden szertefoszlott.

Tudat alatt, talán ezért vágtam a hajamból…

Erre csak utólag gondoltam.

De nem tetszem magamnak.

Úgy jobban tetszettem.

Így talán kerekebb az arcom…

De úgysem számít…

Ennyit nem ért az egész.

Néha azon gondolkozom,

Csak úgy ész nélkül bele kéne vagdosni…

Egyedi legyen… bárhogy néz ki.

De megbánnám, tudom…

Ugyan ki ellen is lázadok?

Ellened? Nem!

Csak egy vagy a sokból!

A többi hozzád hasonló ellen? Nem!

Ennél több eszem van.

Magam ellen? Talán.

Bár tudnám, miért?!

Mintha lenne értelme…

Mintha lenne értelme az egész életnek…

Nem miattad! Nem te kellesz!

Nekem már semmire sem kellesz!

Magam miatt!

Akkor is boldog leszek!

2009. 12. 03. Csüt.

Szeretlek.
Legalábbis azt hiszem.
Remélem nincs igazam.
Remélem, csak hiszem, hogy szeretlek, mert igazi őrültség lenne tőlem!
Remélem, Szeretlek!
És igen. Ez őrültség.
Nem! Nem szenvedni akarok!
Szeretni akarok! Szeretnem kell!
Ha szeretlek, azt jelenti még élek,
és talán van értelme ennek a hülye életnek is.
Szeretem, ahogyan megcsókolsz.
Szeretem, ahogyan simogatsz.
Szeretem, ha hozzád bújhatok…
És szeretem, ahogyan azután rám borulsz…
Szükségem van rá…
Nem! Nem a testiekre van szükségem…
Minden összeölelkezve töltött pillanat kicsit gyógyítja a szívem…
És minden pillanat, újabb döfés, amikor ráeszmélek,
hogy sose voltál, és sose leszel az enyém… Te!
Hiányzol, amikor nem látlak, és megnyugtat minden pillanat,
amikor a közelemben vagy, még akkor is, ha keresztülnézel rajtam.
Szeretlek!
De nem szerettem beléd.
Mert gyűlöllek.
Mert nem szeretsz…
Belehalok…

Szerelmes akarok lenni!!
Mi ebben ennyire bonyolult?
Miért kell minden pasit csak az alfelének irányítania?
Tényleg csak ez a fontos?
Tényleg csak ez számít?
Tényleg csak ennyi vagyok?
Csak arra vagyok jó, hogy rendbetegyem a hormonjaik, aztán Ágyő?...?...
Rendben hogy most vagyunk fiatalok, de könyörgöm tényleg csak a dugás számít?
Ez undorító...
Ez szánalmas...
Nem!
Én vagyok a szánalmas...

Tudod mi a magány?

Tudod mi a magány?
Amikor ezren vannak körülötted, mégis egyedül vagy…
Amikor hozzád szólnak, de a szavak mögött nincs semmi…
Amikor az idő gyorsvonatként robog el melletted…
Amikor hiába kapsz kétségbeesetten a pillanatok után…
Amikor a napba akarsz nézni, de már csak a holdat látod…
Amikor a szívedet szétfeszíti a végtelen üresség…
Amikor a fejed zúg az el nem hangzott szavaktól…
Amikor a szétszakadó álmaid vércseppjei folynak végig az arcodon…
Amikor rájössz, sose voltak barátaid…
Amikor a halál az utolsó reményed…
Az élet értelmét veszti…

Mostanság egyre többet érzem így...

Egész testemmel érzem a szelet,
Egész lényemmel: Senki sem szeret.
Nem igazán, nem eléggé,
Nem leszek már boldog többé…
Fáj a szívem, szorít, sajog,
Minden nap egyedül vagyok.
Magányosan ülök az ágyon.
Csak egy kis boldogságra vágyom…
Az én hibám, tudom, érzem…
Ezer sebből, egyre vérzem…
Egész testemmel érzem a szelet,
Egész lényemmel: Senki sem szeret.
Minden nap új reménnyel kelek,
Talán ma boldogságra lelek…
De csalódom újra és újra.
És visszazuhanok a múltba.
Az élet megy tovább, nem áll meg!
És szívemen egyre több a heg…
Nincs több remény, s én rettegek.
Örökké egyedül leszek.
Egész testemmel érzem a szelet,
Egész lényemmel: Senki sem szeret.

2009.09.24

Egyedül a sötét utcán

Egyedül a sötét utcán…
Minden ismeretlen, minden új…
Jó így… vagy mégsem?
Egyedül sose jó, de nem kell senki… Dehogy nem kell…
De nem érdemlek senkit… Aki fontos volt, akinek fontos voltam, elárultam.
Nem jár bocsánat! Tudom, és az lenne a helyes, ha bűnhődnék érte!
De önző lettem! Mindent akarok egyszerre. Bármi áron!
Megéri?
Nem tudom.
Félek.
Fázom.
A hideg szél csípi meztelen vállaim.
Felnézek az égre…
Vágyom látni a csillagokat. De felhős az este.
Nem érdemlek csillagokat.
Esni fog.
Sötét felhők gyűlnek fölém.
Keresztbe font karokkal makacsul török előre.
Bármi áron.
Nem tudom merre tartok, nem helyes út. Azt tudom. De vonz, és nem akarok ellenállni.
Gyors léptekkel haladok a kihalt sötét utcán.
Hol vagy?
Hol vagyok?
Mi vagy?
Mi vagyok?
Mit akarsz?
Mit akarok?
Miért?
Mérges vagyok! Forr bennem a gyűlölet…
De hát kit útálok?
Idegesít minden gondolat.
Egyre gyorsabban haladok. De őrjít a lassúság.
Tudni akarom, mi van ott!? És hogy, hol van?!
Valami megrezzen mögöttem…
Hátra nézek, egy sötét alak árnyékként követ.
És egyre gyorsabb…
Rettegek.
Fogalmam sincs mitől és kitől, de menekülnöm kell.
Bántani akar.
Tudom.
Annyira félek.
Egyre hidegebb van és mintha minden egyre sötétebb lenne.
Rohanok.
Hátra nézek.. ő is egyre gyorsabb…
Engem akar…
Meg akar ölni.
Gonosz…
Érzem a haragját…
Jó ideje rohanunk már…
De…
Lehetetlen…
Minden ugyanolyan…
Itt már jártam…
Villámcsapás…
Körbe- körbe megyünk…
Nincs kiút…
Nem lehet!
Megannyi út közül választhattam volna…
De kiválasztottam egyet. Ész nélkül… Az egyetlent, amiből nincs más kiút.
Érzem a halál leheletét a nyakamban…
Borzongok…
Dörög az ég…
Egyedül vagyunk…
Senki sincs az utcán…
Senki sem segít…
Nem tudom megvédeni magam.
Szembe kell néznem vele…
Ha ez a végzetem… Amelyet én választottam.
Még érzem a gyűlöletet. De most erősebb a félelem.
Dühös vagyok, mert tehetetlen vagyok…
De hát ki lesz a gyilkosom?
Megfordulok…
Lehetetlen…
Érzem a karmait a húsomba marnak…
Forró vérem égeti jéggé fagyott bőröm.
Majd a döbbenetes felismerés eltompítja az érzékeim…
Azt hiszem, a mellkasomnál…
Igen, ahogy lenézek, látom a véres tátongó lyukat a mellemen.
A szívem…
Már a földön hever.
És ő rálép…
És én rálépek.
És ő felnéz…
És én felnézek.
És ő…
Ő Én vagyok…

Elmentél...

Elmentél

Elmentél.
S lelked hiányától
Szenved a világ
És mi.
Mi, kiket neked
A sors hagyott
Ismerni
És szeretni.
Fáj
Igen fáj a szívünk
És a lelkünk
Nélküled.
Nehéz
Elviselni, hogy
Többé nem lehetünk
Veled.
Sír
A hegedű…
Gyászzene
Zendül…
Hangod
Most újra hallom
A fülemben
Felcsendül.
Könnyem
Szememből szökik,
Érzem szívem
Szorul.
Esőcseppek
Mossák arcom,
A kék ég
Elborul.
Elborul
A kék ég
Mert vissza nem
Jössz többé,
De mi
Akkor is szeretünk,
Ha már nem vagy!
Örökké!

Nagypapámnak

2008.01.07.

Vihar

Szellő. Zizzen a falevél.
Rezzen. Üteme bennem él.
Szívem. Ugyanígy dobban.
Soha. Nem vert még jobban.
Mordul. Hirtelen mélyen.
Áthág. Végtelen kéjen.
Szélvész. Gyilkosul tombol.
Álmot. Mindet lerombol.

Tisztítótűz

Rekkenő meleg ébresztett.
Bágyadt homályosság nehezedett pilláimra.
És a szívemre is.
Még nem tudtam. Senki nem is sejtette, még nem éreztük a súlyát a sors pecsétjének, mely hamarosan porrá zúz minket...
Testemről patakokban folyt a víz.
Kinéztem az ablakon, a nap szokatlanul vörösen izzott. Gyomrom görcsbe rándult, szívem elszorult. Hatalmas volt... Hatalmas és forró.
Gondolataim cikáztak, majd egy hőhullám elmosta őket, s az elkövetkező néhány órát is.
Mikor magamhoz tértem, éreztem a forró padlót, égette bőrömet. Az utcán ájult emberek hevertek szerteszét. Egy részük már halott volt.
A Nap lávaként öntötte magából a tüzes halált.
Kiáltozások. Rémült emberek és megvadult állatok rohantak el a ház előtt.
A szomszéd kislány zokogva futott a kapum felé, majd mielőtt a kertbe ért volna összeesett...
Kirohantam hozzá, de már nem segíthettem...
Sikolyok csorogtak végig az arcomon...
Keményen küzdöttem, próbáltam felébredni ebből a rémálomból... Melyről tudtam, a valóság.
Miért? Ahogy felötlött bennem a kérdés, már tudtam is a választ.
A Nap elmossa halott gyermeke testéről a gyilkosokat. Minket.
Azóta nem küzdök. Felégettük a Földet és most mi jövünk!
Rettenetes hőség van... A forróság elviselhetetlen. Nem tudom, meddig bírom még...
Annyira sajn
2008

Huncutka

Huncutka.

Gyűlöllek, mert megszülettél,
és gyűlöllek, mert élsz.
Gyűlöllek, ha közelben vagy
és hogyha távol mész!

Gyűlöllek, mert nem hiányzom,
S gyűlöllek, ha igen,
Gyűlöllek, mert megszültél és
Kitépted a szívem!

Gyűlöllek, mert tőled vagyok,
és közöm van hozzád,
Gyűlöllek, ha valamiben
hasonlítok is rád.

Gyűlölöm az írásokat,
amik rólad szólnak,
s gyűlölöm, hogy veled együtt
jön majd el a holnap!

Gyűlölöm az emlékeket
mik eszembe, jutnak,
be nem tartott ígéretek,
mind zátonyra futnak…

Gyűlöllek, mert tőled vagyok,
és közöm van hozzád.
Gyűlöllek ha valamiben
hasonlítok is rád.

Gyűlöllek, ha közelben vagy
és hogyha távol mész!
Gyűlöllek, mert megszülettél,
És GYŰLÖLLEK, mert ÉLSZ!

2007. 06. 28. 00: 51 h

Versem: Legédesebb vallomás XD

Legédesebb vallomás

Amíg meg nem ismertelek,

addig üres volt életem,

de azóta nélküled

nem élhetem!

Ha nem vagy

velemgondolataim csak nálad járnak,

mindenhol téged kereslek,

csak téged várlak!

Minden találkozásunk

csodás, édes;

hiányod szörnyű!

Keserű, rémes!

Ha a közelembe kerülsz,

izgalomba jövök,

veled máris, mesés

álmokat szövök!

Magamhoz húzlak,

nem is kívánok mást,

csak belőled még!

csak még egy falást!

Ajkaim, s nyelvem

ízlelnek téged…

még! még! még!

Nutellát kérek!

Lelki válság

Soha nem felejtem el azt a napot…
Sosem fájt még annyira… akkor tényleg azt hittem, meghasadt a szívem!
Előző nap is reszkettem, de csak akkor féltem igazán, mikor egymás mellett ültünk…
Nem néztél rám… Csak a tenyeredbe temetted az arcod és hallgattál.
Vártam és rettegtem, tudtam, hogy mi következik, de el sem tudtam képzelni, hogy mihez kezdek azután. Féltem a hallgatásodtól, de még jobban féltem attól, amit még nem mondtál ki… Így csak ültem melletted némán.
Megértettem, mi a bajod és jogos is volt, mégsem tudtam elképzelni nélküled az életem.
„Nem tudom, mit akarok, de időre van szükségem” ennyit mondtál…
Aztán újra csend lett. Körülöttünk az élet hangjai, de bennem akkor, ott, meghalt minden.
Néhány percig még ültem melletted, aztán felpattantam… Nem bírtam tovább…
Csókot nyomtam a homlokodra, és csak annyit mondtam: „hívj, ha tudod.”
Elindultam. A könnyek patakokban folytak az arcomon.
Nem éreztem a testem, csak a szívem sajgott, marta a fájdalom, mintha sósavval öntötték volna le. Félrelöktem az embereket, szabadulni akartam… Ki akartam törni a börtönödből…
Csakhogy olyan voltál nekem, mint a Heroin…
És akkor kezdődött a leszokás…

Nem emlékszem mi történt az elkövetkező napokban…
Minden ugyan olyan volt… Szürke és halott…
És nem értettem semmit, ez fájt a legjobban…
Mindennél jobban szerettelek, azt hittem minden rendben, pofonként értek a történtek…
Életemben nem sírtam annyit…
Az éjszakák voltak a legrosszabbak… Amikor nem csak lélekben voltam egyedül…
Ültem az ágyamon, néztem a csillagokat és sírtam… Zokogtam… Minden gondolat újabb döfés volt a szívemnek… De képtelen voltam másra gondolni…
Ahogy végigsimítottad az arcom… Ahogy megcsókoltál… Ahogy átöleltél… A bőröd… az érintésed… Az illatod…A tekinteted…
Képtelen voltam elviselni a fájdalmat… hisztérikusan zokogva kérdeztem ezredszerre is a csillagoktól: „Miért?”
Aztán álomba sírtam magam…

Rettenetesen fájt a hasam…
Állandóan belenyilallt a jobb oldalamba az éles fájdalom.
Estére még rosszabb lett… Anyum megnyomta a másik oldalon is én, pedig felüvöltöttem…
Azonnal tudta, hogy vakbélgyulladás…
Bevittek a kórházba, hosszú vizsgálatok után befektettek egy kórterembe.
Megalázó és felháborító volt, hogy azt feltételezték, drogokkal élek…
Minden orvos megkérdezte, hova járok bulizni és kikkel?
Szánalmas volt… A legnagyobb nyomorom közepette…
Másnap délben megműtöttek.
Amikor felébredtem sírtam, nem tudtam miért… Csak anyumra emlékszem, pedig a többiek is ott voltak…
Emlékszem mit akartam kérdezni… Mi lett volna az első kérdés, amit fél kábán feltettem volna… „Hol van? Hol van a Dani?”
De észbe kaptam… És akkor már értelmet nyert a sírásom is… Aztán visszaaludtam.
Amikor igazán észhez tértem, nem volt ott ismerős. A szobatársak bátorítóan mosolyogtak rám. Még nem fájt a heg… Amíg csak el nem kezdtem epét hányni… És ez így ment egész nap, 3 hányáscsillapító után is… Azt hittem belehalok… Nem tudtam, miért kell ennyit szenvednem?
Nem tudok a hátamon aludni, de nem volt túl sok választásom… Nem is aludtam túl sokat…
Elkínzott voltam, de nem jött a szememre álom… Csak az nem volt benn nálam, akire a legjobban vágytam… Nem is tudott róla, hol vagyok… De nem is érdekelte…
Azon az estén is sírtam… Kívül halkan nyöszörögtem…
De belül sose ordítottam hangosabban…


Megint nyilallt az oldalam, ugyanott. Megijedtem!
Két héttel a vakbélműtét után…
Most a vesemedencém gyulladt be…
Egy hétig nyomtam az ágyat 39 fokos lázzal…
Nem sokat ettem ebben az időszakban…
46-47 kilóra fogytam… a legszűkebb nadrágom úgy lógott rajtam, mint egy 3 évesen…
A szemeim alatt hatalmas fekete karikák… úgy néztem ki, mint egy halálfej.


Talán a lelki vállság okozta a betegségeket, talán nem…
Mindenesetre előtte nem sokat voltam beteg…


A leszokás nehezen ment.
Állandóan rá gondoltam.
Nem sok örömöt leltem az életben…
Úgy jártam keltem, mint egy zombi.
Nem dolgoztam fel, amíg meg nem értettem.
És mikor magyarázatot kaptam… Fájt. És nagyrészt igazságtalan volt.
Sokat változtam miatta. Külsőleg és belsőleg is.
Más ember lettem és így jó.

Új szívem van.

Tudok szeretni.

Boldog vagyok.

AZ a nap...

Nehezen kaptam levegőt...
Ezernyi gondolat cikázott az agyamban, pár másodpercig nem éreztem semmit...
Nem bírtam tovább maradni. Amikor megcsókoltam a homlokod... Az utolsó érintés volt... Akkor, ott szakadt meg a szívem... Maró könnyek árasztották el a szemem, elnehezültek lépteim, de nem akartam mást, csak menekülni!
De nem akartam menekülni sem... Azt akartam, ölelj át, vígasztalj meg... Vígasztalj meg, mert összetörted a szívem... Rohantam. Nem láttam a könnyeimtől, az utamban álló embereket csak félrelöktem... Nem láttam semmit, de nem is érdekelt senki és semmi! Nem törődtem vele, ki mit gondol!Menekültem... Előled... Magam elől... Vulkánként törtek elő belőlem az érzelmek... Végigcsorogtak az arcomon és a húsomba martak...
-Miért?
Felszálltam a villamosra, ki tudja hogy jutottam el odáig...
-Miért?
Leszálltam, nem is tudtam hol vagyok...
-Miért?
Erőt vett rajtam a kétségbeesés! Ezren körülöttem és én egyedül...
-Miért?
Ezernyi érzés a szívemben és én egyedül...
-Miért?
A könnyek fájdalmat mostak a gyomromba... A kín belülről feszített széjjel... Bele fogok halni!...
-Hol rontottam el?
Ki akartam törni, elmenekülni a világ elől, Bárhová... Ahol nincs senki...
Ahol te vagy...
Ahol ez nem történt meg és Szeretsz még...
Ahol még élek, ahol még van remény...

Nem sikerült...

Még mindíg szeretlek...

Nincs több remény...

2009.05.28. 23:54-ig