Szeretlek.
Legalábbis azt hiszem.
Remélem nincs igazam.
Remélem, csak hiszem, hogy szeretlek, mert igazi őrültség lenne tőlem!
Remélem, Szeretlek!
És igen. Ez őrültség.
Nem! Nem szenvedni akarok!
Szeretni akarok! Szeretnem kell!
Ha szeretlek, azt jelenti még élek,
és talán van értelme ennek a hülye életnek is.
Szeretem, ahogyan megcsókolsz.
Szeretem, ahogyan simogatsz.
Szeretem, ha hozzád bújhatok…
És szeretem, ahogyan azután rám borulsz…
Szükségem van rá…
Nem! Nem a testiekre van szükségem…
Minden összeölelkezve töltött pillanat kicsit gyógyítja a szívem…
És minden pillanat, újabb döfés, amikor ráeszmélek,
hogy sose voltál, és sose leszel az enyém… Te!
Hiányzol, amikor nem látlak, és megnyugtat minden pillanat,
amikor a közelemben vagy, még akkor is, ha keresztülnézel rajtam.
Szeretlek!
De nem szerettem beléd.
Mert gyűlöllek.
Mert nem szeretsz…
Belehalok…

Szerelmes akarok lenni!!
Mi ebben ennyire bonyolult?
Miért kell minden pasit csak az alfelének irányítania?
Tényleg csak ez a fontos?
Tényleg csak ez számít?
Tényleg csak ennyi vagyok?
Csak arra vagyok jó, hogy rendbetegyem a hormonjaik, aztán Ágyő?...?...
Rendben hogy most vagyunk fiatalok, de könyörgöm tényleg csak a dugás számít?
Ez undorító...
Ez szánalmas...
Nem!
Én vagyok a szánalmas...