Elmentél
Elmentél.
S lelked hiányától
Szenved a világ
És mi.
Mi, kiket neked
A sors hagyott
Ismerni
És szeretni.
Fáj
Igen fáj a szívünk
És a lelkünk
Nélküled.
Nehéz
Elviselni, hogy
Többé nem lehetünk
Veled.
Sír
A hegedű…
Gyászzene
Zendül…
Hangod
Most újra hallom
A fülemben
Felcsendül.
Könnyem
Szememből szökik,
Érzem szívem
Szorul.
Esőcseppek
Mossák arcom,
A kék ég
Elborul.
Elborul
A kék ég
Mert vissza nem
Jössz többé,
De mi
Akkor is szeretünk,
Ha már nem vagy!
Örökké!
Nagypapámnak
2008.01.07.
2009. augusztus 28., péntek
Vihar
Szellő. Zizzen a falevél.
Rezzen. Üteme bennem él.
Szívem. Ugyanígy dobban.
Soha. Nem vert még jobban.
Mordul. Hirtelen mélyen.
Áthág. Végtelen kéjen.
Szélvész. Gyilkosul tombol.
Álmot. Mindet lerombol.
Rezzen. Üteme bennem él.
Szívem. Ugyanígy dobban.
Soha. Nem vert még jobban.
Mordul. Hirtelen mélyen.
Áthág. Végtelen kéjen.
Szélvész. Gyilkosul tombol.
Álmot. Mindet lerombol.
2009. augusztus 27., csütörtök
Tisztítótűz
Rekkenő meleg ébresztett.
Bágyadt homályosság nehezedett pilláimra.
És a szívemre is.
Még nem tudtam. Senki nem is sejtette, még nem éreztük a súlyát a sors pecsétjének, mely hamarosan porrá zúz minket...
Testemről patakokban folyt a víz.
Kinéztem az ablakon, a nap szokatlanul vörösen izzott. Gyomrom görcsbe rándult, szívem elszorult. Hatalmas volt... Hatalmas és forró.
Gondolataim cikáztak, majd egy hőhullám elmosta őket, s az elkövetkező néhány órát is.
Mikor magamhoz tértem, éreztem a forró padlót, égette bőrömet. Az utcán ájult emberek hevertek szerteszét. Egy részük már halott volt.
A Nap lávaként öntötte magából a tüzes halált.
Kiáltozások. Rémült emberek és megvadult állatok rohantak el a ház előtt.
A szomszéd kislány zokogva futott a kapum felé, majd mielőtt a kertbe ért volna összeesett...
Kirohantam hozzá, de már nem segíthettem...
Sikolyok csorogtak végig az arcomon...
Keményen küzdöttem, próbáltam felébredni ebből a rémálomból... Melyről tudtam, a valóság.
Miért? Ahogy felötlött bennem a kérdés, már tudtam is a választ.
A Nap elmossa halott gyermeke testéről a gyilkosokat. Minket.
Azóta nem küzdök. Felégettük a Földet és most mi jövünk!
Rettenetes hőség van... A forróság elviselhetetlen. Nem tudom, meddig bírom még...
Annyira sajn
2008
Bágyadt homályosság nehezedett pilláimra.
És a szívemre is.
Még nem tudtam. Senki nem is sejtette, még nem éreztük a súlyát a sors pecsétjének, mely hamarosan porrá zúz minket...
Testemről patakokban folyt a víz.
Kinéztem az ablakon, a nap szokatlanul vörösen izzott. Gyomrom görcsbe rándult, szívem elszorult. Hatalmas volt... Hatalmas és forró.
Gondolataim cikáztak, majd egy hőhullám elmosta őket, s az elkövetkező néhány órát is.
Mikor magamhoz tértem, éreztem a forró padlót, égette bőrömet. Az utcán ájult emberek hevertek szerteszét. Egy részük már halott volt.
A Nap lávaként öntötte magából a tüzes halált.
Kiáltozások. Rémült emberek és megvadult állatok rohantak el a ház előtt.
A szomszéd kislány zokogva futott a kapum felé, majd mielőtt a kertbe ért volna összeesett...
Kirohantam hozzá, de már nem segíthettem...
Sikolyok csorogtak végig az arcomon...
Keményen küzdöttem, próbáltam felébredni ebből a rémálomból... Melyről tudtam, a valóság.
Miért? Ahogy felötlött bennem a kérdés, már tudtam is a választ.
A Nap elmossa halott gyermeke testéről a gyilkosokat. Minket.
Azóta nem küzdök. Felégettük a Földet és most mi jövünk!
Rettenetes hőség van... A forróság elviselhetetlen. Nem tudom, meddig bírom még...
Annyira sajn
2008
2009. augusztus 25., kedd
Huncutka
Huncutka.
Gyűlöllek, mert megszülettél,
és gyűlöllek, mert élsz.
Gyűlöllek, ha közelben vagy
és hogyha távol mész!
Gyűlöllek, mert nem hiányzom,
S gyűlöllek, ha igen,
Gyűlöllek, mert megszültél és
Kitépted a szívem!
Gyűlöllek, mert tőled vagyok,
és közöm van hozzád,
Gyűlöllek, ha valamiben
hasonlítok is rád.
Gyűlölöm az írásokat,
amik rólad szólnak,
s gyűlölöm, hogy veled együtt
jön majd el a holnap!
Gyűlölöm az emlékeket
mik eszembe, jutnak,
be nem tartott ígéretek,
mind zátonyra futnak…
Gyűlöllek, mert tőled vagyok,
és közöm van hozzád.
Gyűlöllek ha valamiben
hasonlítok is rád.
Gyűlöllek, ha közelben vagy
és hogyha távol mész!
Gyűlöllek, mert megszülettél,
És GYŰLÖLLEK, mert ÉLSZ!
2007. 06. 28. 00: 51 h
Gyűlöllek, mert megszülettél,
és gyűlöllek, mert élsz.
Gyűlöllek, ha közelben vagy
és hogyha távol mész!
Gyűlöllek, mert nem hiányzom,
S gyűlöllek, ha igen,
Gyűlöllek, mert megszültél és
Kitépted a szívem!
Gyűlöllek, mert tőled vagyok,
és közöm van hozzád,
Gyűlöllek, ha valamiben
hasonlítok is rád.
Gyűlölöm az írásokat,
amik rólad szólnak,
s gyűlölöm, hogy veled együtt
jön majd el a holnap!
Gyűlölöm az emlékeket
mik eszembe, jutnak,
be nem tartott ígéretek,
mind zátonyra futnak…
Gyűlöllek, mert tőled vagyok,
és közöm van hozzád.
Gyűlöllek ha valamiben
hasonlítok is rád.
Gyűlöllek, ha közelben vagy
és hogyha távol mész!
Gyűlöllek, mert megszülettél,
És GYŰLÖLLEK, mert ÉLSZ!
2007. 06. 28. 00: 51 h
2009. augusztus 24., hétfő
Versem: Legédesebb vallomás XD
Legédesebb vallomás
Amíg meg nem ismertelek,
addig üres volt életem,
de azóta nélküled
nem élhetem!
Ha nem vagy
velemgondolataim csak nálad járnak,
mindenhol téged kereslek,
csak téged várlak!
Minden találkozásunk
csodás, édes;
hiányod szörnyű!
Keserű, rémes!
Ha a közelembe kerülsz,
izgalomba jövök,
veled máris, mesés
álmokat szövök!
Magamhoz húzlak,
nem is kívánok mást,
csak belőled még!
csak még egy falást!
Ajkaim, s nyelvem
ízlelnek téged…
még! még! még!
Nutellát kérek!
2009. augusztus 17., hétfő
Lelki válság
Soha nem felejtem el azt a napot…
Sosem fájt még annyira… akkor tényleg azt hittem, meghasadt a szívem!
Előző nap is reszkettem, de csak akkor féltem igazán, mikor egymás mellett ültünk…
Nem néztél rám… Csak a tenyeredbe temetted az arcod és hallgattál.
Vártam és rettegtem, tudtam, hogy mi következik, de el sem tudtam képzelni, hogy mihez kezdek azután. Féltem a hallgatásodtól, de még jobban féltem attól, amit még nem mondtál ki… Így csak ültem melletted némán.
Megértettem, mi a bajod és jogos is volt, mégsem tudtam elképzelni nélküled az életem.
„Nem tudom, mit akarok, de időre van szükségem” ennyit mondtál…
Aztán újra csend lett. Körülöttünk az élet hangjai, de bennem akkor, ott, meghalt minden.
Néhány percig még ültem melletted, aztán felpattantam… Nem bírtam tovább…
Csókot nyomtam a homlokodra, és csak annyit mondtam: „hívj, ha tudod.”
Elindultam. A könnyek patakokban folytak az arcomon.
Nem éreztem a testem, csak a szívem sajgott, marta a fájdalom, mintha sósavval öntötték volna le. Félrelöktem az embereket, szabadulni akartam… Ki akartam törni a börtönödből…
Csakhogy olyan voltál nekem, mint a Heroin…
És akkor kezdődött a leszokás…
Nem emlékszem mi történt az elkövetkező napokban…
Minden ugyan olyan volt… Szürke és halott…
És nem értettem semmit, ez fájt a legjobban…
Mindennél jobban szerettelek, azt hittem minden rendben, pofonként értek a történtek…
Életemben nem sírtam annyit…
Az éjszakák voltak a legrosszabbak… Amikor nem csak lélekben voltam egyedül…
Ültem az ágyamon, néztem a csillagokat és sírtam… Zokogtam… Minden gondolat újabb döfés volt a szívemnek… De képtelen voltam másra gondolni…
Ahogy végigsimítottad az arcom… Ahogy megcsókoltál… Ahogy átöleltél… A bőröd… az érintésed… Az illatod…A tekinteted…
Képtelen voltam elviselni a fájdalmat… hisztérikusan zokogva kérdeztem ezredszerre is a csillagoktól: „Miért?”
Aztán álomba sírtam magam…
Rettenetesen fájt a hasam…
Állandóan belenyilallt a jobb oldalamba az éles fájdalom.
Estére még rosszabb lett… Anyum megnyomta a másik oldalon is én, pedig felüvöltöttem…
Azonnal tudta, hogy vakbélgyulladás…
Bevittek a kórházba, hosszú vizsgálatok után befektettek egy kórterembe.
Megalázó és felháborító volt, hogy azt feltételezték, drogokkal élek…
Minden orvos megkérdezte, hova járok bulizni és kikkel?
Szánalmas volt… A legnagyobb nyomorom közepette…
Másnap délben megműtöttek.
Amikor felébredtem sírtam, nem tudtam miért… Csak anyumra emlékszem, pedig a többiek is ott voltak…
Emlékszem mit akartam kérdezni… Mi lett volna az első kérdés, amit fél kábán feltettem volna… „Hol van? Hol van a Dani?”
De észbe kaptam… És akkor már értelmet nyert a sírásom is… Aztán visszaaludtam.
Amikor igazán észhez tértem, nem volt ott ismerős. A szobatársak bátorítóan mosolyogtak rám. Még nem fájt a heg… Amíg csak el nem kezdtem epét hányni… És ez így ment egész nap, 3 hányáscsillapító után is… Azt hittem belehalok… Nem tudtam, miért kell ennyit szenvednem?
Nem tudok a hátamon aludni, de nem volt túl sok választásom… Nem is aludtam túl sokat…
Elkínzott voltam, de nem jött a szememre álom… Csak az nem volt benn nálam, akire a legjobban vágytam… Nem is tudott róla, hol vagyok… De nem is érdekelte…
Azon az estén is sírtam… Kívül halkan nyöszörögtem…
De belül sose ordítottam hangosabban…
Megint nyilallt az oldalam, ugyanott. Megijedtem!
Két héttel a vakbélműtét után…
Most a vesemedencém gyulladt be…
Egy hétig nyomtam az ágyat 39 fokos lázzal…
Nem sokat ettem ebben az időszakban…
46-47 kilóra fogytam… a legszűkebb nadrágom úgy lógott rajtam, mint egy 3 évesen…
A szemeim alatt hatalmas fekete karikák… úgy néztem ki, mint egy halálfej.
Talán a lelki vállság okozta a betegségeket, talán nem…
Mindenesetre előtte nem sokat voltam beteg…
A leszokás nehezen ment.
Állandóan rá gondoltam.
Nem sok örömöt leltem az életben…
Úgy jártam keltem, mint egy zombi.
Nem dolgoztam fel, amíg meg nem értettem.
És mikor magyarázatot kaptam… Fájt. És nagyrészt igazságtalan volt.
Sokat változtam miatta. Külsőleg és belsőleg is.
Más ember lettem és így jó.
Új szívem van.
Tudok szeretni.
Boldog vagyok.
Sosem fájt még annyira… akkor tényleg azt hittem, meghasadt a szívem!
Előző nap is reszkettem, de csak akkor féltem igazán, mikor egymás mellett ültünk…
Nem néztél rám… Csak a tenyeredbe temetted az arcod és hallgattál.
Vártam és rettegtem, tudtam, hogy mi következik, de el sem tudtam képzelni, hogy mihez kezdek azután. Féltem a hallgatásodtól, de még jobban féltem attól, amit még nem mondtál ki… Így csak ültem melletted némán.
Megértettem, mi a bajod és jogos is volt, mégsem tudtam elképzelni nélküled az életem.
„Nem tudom, mit akarok, de időre van szükségem” ennyit mondtál…
Aztán újra csend lett. Körülöttünk az élet hangjai, de bennem akkor, ott, meghalt minden.
Néhány percig még ültem melletted, aztán felpattantam… Nem bírtam tovább…
Csókot nyomtam a homlokodra, és csak annyit mondtam: „hívj, ha tudod.”
Elindultam. A könnyek patakokban folytak az arcomon.
Nem éreztem a testem, csak a szívem sajgott, marta a fájdalom, mintha sósavval öntötték volna le. Félrelöktem az embereket, szabadulni akartam… Ki akartam törni a börtönödből…
Csakhogy olyan voltál nekem, mint a Heroin…
És akkor kezdődött a leszokás…
Nem emlékszem mi történt az elkövetkező napokban…
Minden ugyan olyan volt… Szürke és halott…
És nem értettem semmit, ez fájt a legjobban…
Mindennél jobban szerettelek, azt hittem minden rendben, pofonként értek a történtek…
Életemben nem sírtam annyit…
Az éjszakák voltak a legrosszabbak… Amikor nem csak lélekben voltam egyedül…
Ültem az ágyamon, néztem a csillagokat és sírtam… Zokogtam… Minden gondolat újabb döfés volt a szívemnek… De képtelen voltam másra gondolni…
Ahogy végigsimítottad az arcom… Ahogy megcsókoltál… Ahogy átöleltél… A bőröd… az érintésed… Az illatod…A tekinteted…
Képtelen voltam elviselni a fájdalmat… hisztérikusan zokogva kérdeztem ezredszerre is a csillagoktól: „Miért?”
Aztán álomba sírtam magam…
Rettenetesen fájt a hasam…
Állandóan belenyilallt a jobb oldalamba az éles fájdalom.
Estére még rosszabb lett… Anyum megnyomta a másik oldalon is én, pedig felüvöltöttem…
Azonnal tudta, hogy vakbélgyulladás…
Bevittek a kórházba, hosszú vizsgálatok után befektettek egy kórterembe.
Megalázó és felháborító volt, hogy azt feltételezték, drogokkal élek…
Minden orvos megkérdezte, hova járok bulizni és kikkel?
Szánalmas volt… A legnagyobb nyomorom közepette…
Másnap délben megműtöttek.
Amikor felébredtem sírtam, nem tudtam miért… Csak anyumra emlékszem, pedig a többiek is ott voltak…
Emlékszem mit akartam kérdezni… Mi lett volna az első kérdés, amit fél kábán feltettem volna… „Hol van? Hol van a Dani?”
De észbe kaptam… És akkor már értelmet nyert a sírásom is… Aztán visszaaludtam.
Amikor igazán észhez tértem, nem volt ott ismerős. A szobatársak bátorítóan mosolyogtak rám. Még nem fájt a heg… Amíg csak el nem kezdtem epét hányni… És ez így ment egész nap, 3 hányáscsillapító után is… Azt hittem belehalok… Nem tudtam, miért kell ennyit szenvednem?
Nem tudok a hátamon aludni, de nem volt túl sok választásom… Nem is aludtam túl sokat…
Elkínzott voltam, de nem jött a szememre álom… Csak az nem volt benn nálam, akire a legjobban vágytam… Nem is tudott róla, hol vagyok… De nem is érdekelte…
Azon az estén is sírtam… Kívül halkan nyöszörögtem…
De belül sose ordítottam hangosabban…
Megint nyilallt az oldalam, ugyanott. Megijedtem!
Két héttel a vakbélműtét után…
Most a vesemedencém gyulladt be…
Egy hétig nyomtam az ágyat 39 fokos lázzal…
Nem sokat ettem ebben az időszakban…
46-47 kilóra fogytam… a legszűkebb nadrágom úgy lógott rajtam, mint egy 3 évesen…
A szemeim alatt hatalmas fekete karikák… úgy néztem ki, mint egy halálfej.
Talán a lelki vállság okozta a betegségeket, talán nem…
Mindenesetre előtte nem sokat voltam beteg…
A leszokás nehezen ment.
Állandóan rá gondoltam.
Nem sok örömöt leltem az életben…
Úgy jártam keltem, mint egy zombi.
Nem dolgoztam fel, amíg meg nem értettem.
És mikor magyarázatot kaptam… Fájt. És nagyrészt igazságtalan volt.
Sokat változtam miatta. Külsőleg és belsőleg is.
Más ember lettem és így jó.
Új szívem van.
Tudok szeretni.
Boldog vagyok.
2009. augusztus 15., szombat
AZ a nap...
Nehezen kaptam levegőt...
Ezernyi gondolat cikázott az agyamban, pár másodpercig nem éreztem semmit...
Nem bírtam tovább maradni. Amikor megcsókoltam a homlokod... Az utolsó érintés volt... Akkor, ott szakadt meg a szívem... Maró könnyek árasztották el a szemem, elnehezültek lépteim, de nem akartam mást, csak menekülni!
De nem akartam menekülni sem... Azt akartam, ölelj át, vígasztalj meg... Vígasztalj meg, mert összetörted a szívem... Rohantam. Nem láttam a könnyeimtől, az utamban álló embereket csak félrelöktem... Nem láttam semmit, de nem is érdekelt senki és semmi! Nem törődtem vele, ki mit gondol!Menekültem... Előled... Magam elől... Vulkánként törtek elő belőlem az érzelmek... Végigcsorogtak az arcomon és a húsomba martak...
-Miért?
Felszálltam a villamosra, ki tudja hogy jutottam el odáig...
-Miért?
Leszálltam, nem is tudtam hol vagyok...
-Miért?
Erőt vett rajtam a kétségbeesés! Ezren körülöttem és én egyedül...
-Miért?
Ezernyi érzés a szívemben és én egyedül...
-Miért?
A könnyek fájdalmat mostak a gyomromba... A kín belülről feszített széjjel... Bele fogok halni!...
-Hol rontottam el?
Ki akartam törni, elmenekülni a világ elől, Bárhová... Ahol nincs senki...
Ahol te vagy...
Ahol ez nem történt meg és Szeretsz még...
Ahol még élek, ahol még van remény...
Nem sikerült...
Még mindíg szeretlek...
Nincs több remény...
2009.05.28. 23:54-ig
Ezernyi gondolat cikázott az agyamban, pár másodpercig nem éreztem semmit...
Nem bírtam tovább maradni. Amikor megcsókoltam a homlokod... Az utolsó érintés volt... Akkor, ott szakadt meg a szívem... Maró könnyek árasztották el a szemem, elnehezültek lépteim, de nem akartam mást, csak menekülni!
De nem akartam menekülni sem... Azt akartam, ölelj át, vígasztalj meg... Vígasztalj meg, mert összetörted a szívem... Rohantam. Nem láttam a könnyeimtől, az utamban álló embereket csak félrelöktem... Nem láttam semmit, de nem is érdekelt senki és semmi! Nem törődtem vele, ki mit gondol!Menekültem... Előled... Magam elől... Vulkánként törtek elő belőlem az érzelmek... Végigcsorogtak az arcomon és a húsomba martak...
-Miért?
Felszálltam a villamosra, ki tudja hogy jutottam el odáig...
-Miért?
Leszálltam, nem is tudtam hol vagyok...
-Miért?
Erőt vett rajtam a kétségbeesés! Ezren körülöttem és én egyedül...
-Miért?
Ezernyi érzés a szívemben és én egyedül...
-Miért?
A könnyek fájdalmat mostak a gyomromba... A kín belülről feszített széjjel... Bele fogok halni!...
-Hol rontottam el?
Ki akartam törni, elmenekülni a világ elől, Bárhová... Ahol nincs senki...
Ahol te vagy...
Ahol ez nem történt meg és Szeretsz még...
Ahol még élek, ahol még van remény...
Nem sikerült...
Még mindíg szeretlek...
Nincs több remény...
2009.05.28. 23:54-ig
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
